Vakfoltok

E változatos világú novellákat összefűzi az erősen implicit elbeszélői attitűd: a narrátor tudatán keresztül, intellektusának játékteréből szűrődnek át a legkülönbözőbb történetek, a teremtéstől kezdve apokrif legendán át a török korig, a matematika történetének egy anekdotikus kulcsmozzanatától a sztálini diktatúra belső természetrajzáig, de gyermekkori emlékeken át akár egy tengerentúli katasztrófa szubjektív megszólaltatásáig és azon túl is. Megférnek egymás mellett a filozófiai, történelmi, vallási, vagy kultúrtörténeti, de akár a botanikai eszmefuttatások is, ráadásul sorolhatnánk a veszedelmes emberi, történelmi, etikai viszonyokat is... A személyes emlékeket rögzítő, egyes szám első személyű történetekben sokszor folyik össze az elbeszélő és a főhős, bár olykor tetten érhető a zseniális törekvés legalább nyelvtani személyeik szétválasztására. A Fábián-univerzumba akarva-akaratlanul az olvasó is bevonódik: a történeteit belülről láttató elbeszélő beleviszi a szövegeibe, de ezzel a szövegek történeti hátterébe, hangulatába is.